A mesterséges intelligenciától a szeletintelligenciáig

A mesterséges intelligencia kutatásának első korszaka jó közelítésben arról szólt, hogy minél inkább emberi értelemmel rendelkező gépeket próbáltunk létrehozni, ám azóta másfajta mesterséges intelligenciák (mármint ha nevezhetjük őket egyáltalán így) konstruálása felé mozdultunk el.

Paul Davies arról ír a Kísérteties csönd című könyvében, hogy (talán) a posztbiológiai értelem megjelenése felé tartunk, mivel a gondolkodás számára a biológiai burok nem éppen a legbiztonságosabb. Tehát a hús-vér intelligencia csupán az első lépés, és egymillió év múlva az értelem hordozói ugyanúgy nem fogják biológiai entitásoknak tekinteni magukat, mint ahogy mi sem úgy gondolunk magunkra, mint akik alapvetően vízi állatok (noha annak idején persze az óceánból másztak ki az őseink). Úgyhogy Davies szerint amennyiben lehetséges kvantumkomputert építeni, akkor a nálunk fejlettebb idegen civilizációkat, illetve azok képviselőit leginkább a számukra zavaró hőtől távol, a csillagok vagy éppen a galaxisok közötti világűrben lebegő szuperszámítógépekként kell elképzelnünk.

Csak éppen túl azon, hogy ez nem szükségszerűség, hanem csupán – esetleg – létező lehetőség, az is kérdéses, hogy miként is kell elképzelnünk ezt a bizonyos mesterséges értelmet. Az 1950-es évek kutatói úgy gondolták, hogy – miként fentebb már említettük – lényegében ugyanolyan lesz, mint az ember, aki az olyan, egymástól tökéletesen különböző problémákat, mint pl. egy egy arc felismerése vagy egy sakkállás elemzése, ugyanazt az „általános értelmet” használva oldja meg. Vagyis AGI-kat képzeltek el (értsd: Artificial General Intelligence).

Csak éppen azóta az ASI-k kerültek az érdeklődés homlokterébe (Artificial Specialized Intelligence. Ezeket bátran nevezhetnénk akár „szeletintelligenciának” is). Kezdetben a kognitív pszichológusok abból indultak ki, hogy vannak „alapdolgok”, amiket mindenki jól csinál (pl. észlelés), és vannak, amelyeket csak nagyon kevesen (sakkozás), és amennyiben egy gép képes lesz ügyesen tologatni a bábokat a 8x8-as mezőn, úgy jó lesz azokban a dolgokban is, melyekben mindenki az. A Deep Blue azonban 1997-ben megverte Kaszparovot. A fentebbiek alapján arra számítanánk, hogy aki/ami a gondolkodás egy speciális válfajában, a sakkozásban kiválóan teljesít, az általában véve is értelmes, az IBM célszámítógépe azonban egyáltalán nem gondolkodott (hanem a nyers erő és nagy számú kombináció végigpróbálásával nyert).

Érdemes észrevennünk,hogy minden biológiai eredetű értelem AGI, elvégre egy kutyának például amellett, hogy megérti a gazdája utasításait, képesnek kell lennie érzékelni a külvilágot; megkülönböztetni az ehető dolgokat az ehetetlenektől stb. Ez persze nem különösebben meglepő: ahhoz, hogy fenn tudjon maradni, minden élőlénynek ugyanannak az „evolúciós egységcsomagnak” a feltételeit kell teljesítenie, és amennyiben nem elég jó az alapdolgokban, úgy nem fog eljutni a „magasabb szintű”, specializált feladatok megoldásához. Azaz azért AGI minden élőlény, mert az evolúció (és azon belül a természetes szelekció) nem teszi lehetővé,hogy egyetlen, specializált területen legyen „rátermett”. Eközben persze van korreláció a különböző, AGI-val megvalósított funkciók kifinomultsága között: egy rovar nem képes olyan jó minőségű „képfeldolgozásra”, mint egy macska, akinek/aminek jóval nagyobb általános célú problémamegoldó berendezés áll a rendelkezésére. Az pedig más kérdés, hogy ezt inkább látásra vagy inkább szaglásra használja, mint a kutya.

A városi legendák egyike szerint az ember csupán agykapacitásának 10 százalékát használja ki, noha mindannyian Einsteinek lehetnénk, ha 100 százalékban használnánk ki. A valóságban azonban agyunk egyfelől nem csupán az olyan specializált feladatok megoldására szolgál, mint amilyen a sakkozás, versírás vagy a fizika nagy egyesített elméletének keresése, hanem a legkülönbözőbb AGI-funkciókat is el kell látnia (érzékelés, egyes testi funkciók szabályozása stb.). Másfelől pedig mivel a nagy méretű agy fenntartása eléggé energiaigényes, ezért nehezen képzelhető el, hogy azt csak úgy, kihasználatlan lehetőségekkel telezsúfolva hordanánk magunkkal. Amivel nem azt akarom mondani,hogy nem jelenhetnek meg benne újabb funkciók (lásd pl. az írásközpontot), de azért több, mint valószínű, hogy leginkább „foglaltak” benne a helyek. Ez nem jelenti azt, hogy a közelebbi-távolabbi jövő embere agyának a szerkezete teljesen ugyanúgy fog kinézni, mint a miénk, és a „mentális szerveink” összeolvadással, átstruktúrálódással stb. változhatnak ugyan, de nincs valamiféle „agyi vadnyugat” a fejünkön belül, ahol üres területeket lehetne elfoglalni. A helyzet inkább a mai világhoz hasonlít, ahol gyakorlatilag minden földdarab az egyik vagy másik államhoz tartozik.

Kérdés persze, hogy az agyunkat mennyivel lehetne jobban megkonstruálni (elvégre az evolúció csupán lokális maximumkeresésre képes). De azért valószínű, hogy a jelenlegi megoldásnak, miközben az nem bánik pazarlóan a kihasználatlan helyekkel, megvannak és a jövőben is meglesznek a maga teljesítménybeli korlátjai – függetlenül attól, hogy milyen vagy milyen lesz a belső struktúrája. Egy adott anyagmennyiség sokféleképpen strukturálható át a gondolkodáshoz, de csak bizonyos komplexitás érhető el, akárhogy is ügyeskedünk.

Egy következő lépés tehát a csináljunk „nagyobb agyat” projekt lehetne, ám itt már különböző biológiai problémákba ütközünk addig bezárólag, hogy a megszületéskor a gyerek fejének át kell haladnia szülőcsatornán. Úgyhogy ha nagyobb méretű agyat szeretnénk, akkor elvileg (de csak elvileg, mert nem biztos, hogy képesek vagyunk rá, és akkor az etikai kérdéseket még csak nem is érintettük) az alábbi lehetőségeink vannak:

• vagy találjunk arra egy megoldást, hogy a normál fejméretű újszülött agya azt követően növekedjen még vadabbul, mint eddig, hogy elhagyta az anyaméhet;
• vagy miután nagyobb fejű magzatokat hozunk létre, áttérünk a kizárólag császármetszéssel történő szülésre;
• vagy pedig az egész emberi testet áttervezzük, hogy a nők meg tudják szülni a jóval nagyobb fejű gyereket.

AZ ASI-knál persze nincsenek ilyen problémák, mert sem a lokális maximumkeresés és útfüggés révén behatárolt feltételek nem korlátozzák őket; sem pedig nem kell azt az „evolúciós egységcsomagot” magukkal hurcolniuk, amely nélkül az élőlények nem boldogulnának. És miért is kellene, elvégre rájuk nem a természetes, hanem a mesterséges szelekció hat, és innentől nem ugyanolyan játékszabályoknak kell megfelelniük. Márpedig a természetes és mesterséges szelekció között nagy különbségek vannak.

Annak például semmi akadálya nem volt, hogy az utóbbi révén szelekció révén olyan tehénfajtát hozzunk létre, amely emberi közreműködés nélkül képtelen világra hozni a borjút (vagyis a természetben nem maradhatna fenn), és egy fordító vagy sakkozó ASI-nál sem követelmény, hogy fejlett képfeldogozásra legyen képes. És innentől kezdve semmi sem teszi indokolttá, hogy a jövő mesterséges intelligenciáját (noha elvileg persze lehet, hogy megvalósítható) olyan AGI-ként képzeljük el, amelyre például Davies is gondolt, amikor a csillagközi térben lebegő kvantumszámítógép-értelemről írt. Eljátszhatunk viszont egyfajta „szeletintelligenciákból” álló AI-ökoszisztéma gondolatával. Ami egyben azt is jelentené,hogy a jövő mesterséges intelligenciája nem is hasonlítana a miénkre, és az általános célú biológiai intelligenciát nem egy szuper-, hanem egy egészen másfajta mesterséges szeletintelligencia megjelenése követné, amitől dőreség lenne azt várni, hogy ugyanúgy civilizációkat hozzon létre, mint ahogy mi tettük a fejünkben lévő AGI-t használva.