A malthusinál is rosszabb?

Mármint a jövő, ami esetleg ránk vár. Malthus A népesedés törvényéről szóló 1798-as tanulmányában azt állította, hogy a lélekszám négyzetesen, az élelemtermelésre felhasználható területek nagysága viszont csak lineárisan nő, tehát hamarosan éhínség vár az emberiségre. Ő persze nem számolhatott az ipari forradalom hatásaival.

1. A Malthus-i modell szerint amikor megjelenik egy új, első lépésben a jólétet növelő megoldás, akkor a populáció is nőni kezd, és a „malthusi plafont” elérve a többletet is feléljük. A végeredmény pedig az lesz, hogy a korábbinál több ember kerül ugyanolyan körülmények közé.
2. Az ipari forradalom viszont – a történelem folyamán először – azt eredményezte, hogy a folyamatos népességnövekedés a jólét folyamatos növekedésével társult, és így Paul Kennedy amerikai történész megfogalmazását kölcsönvéve a Preparing for the Twenty-First Century című művéből ez „közepestől hosszútávig terjedő megoldást jelentett a gyorsan növekvő brit populáció számára”, illetve amikor az ipari forradalom hatásai tovább gyűrűztek, akkor a többi, fejlődésbe bekapcsolódó országnak is. Ez tehát a második lehetséges modell, és mintegy kétszáz évnyi fejlődés után hajlamosak lehetnénk azt gondolni, hogy a továbbiakban is ez lesz a jellemző.
3. Valójában azonban elképzelhető egy harmadik forgatókönyv is – különösen, mivel a jelenlegi rendszer építőkövei megváltozóban vannak. Egészen mostanig az volt az alapszabály, hogy egy adott terület fejlettségének meglehetősen jó mérőszáma, hogy egyfelől hány embert képes eltartani; másfelől mennyire urbanizálódott. Csak éppen a 21. század elejére a korábban jellemző mintázattal ellentétben nem az iparilag fejlettebb területekről (pl. Angliából) irányul a kevésbé fejlett területek felé a migráció, hanem éppen fordítva, és eközben a határ fogalma is átalakulóban van.
A nemzetállam kialakulása óta úgy gondoljuk, hogy az adott országot ellenőrzése alatt tartó központi hatalom egyben a teljes területet is ellenőrzése alatt tartja, csak éppen ez korábban nem mindig volt így, és legalábbis kérdéses, hogy a jövőben így lesz-e. Idantürosz szkíta hadvezér annak idején azt válaszolta Dareiosz perzsa uralkodónak, hogy „ha tudni akarod, miért nem vagyok hajlandó harcolni, megmondhatom: a mi országunkban nincsenek városok és földek, amiknek az elvesztésétől vagy feldúlásától való félelem rávenne egy csata elsietett vállalására”. Értsd: egyáltalán nem mindegy, hogy mik az adott területet ellenőrző (bár ezt a fogalmat a szkíták esetében csupán fenntartásokkal használhatjuk) céljai – és emellett nem mindegy az adott hatalom jellege sem.

A európai rendszerben az az ellenőrzés hatékonysága nem csökken a középponttól (fővárostól) távolodva – viszont Indonéziában például igen. Peter Haggett brit geográfus azt mondja, hogy a „modern nézetek szerint az állam a Föld felszínének egy darabja, amelynek területi határai feszültségi állapot következtében maradnak fenn”. Illetve nem maradnak fenn akkor, ha az államnak nem célja a határok fenntartása –vagy éppenséggel nincsenek meg rá az eszközei, mert mondjuk a két, egymással határos ország közötti jóléti és populációs különbségek olyan mértékű illegális migrációhoz vezetnek, mint például az amerikai – mexikói határon, ahol a világ vezető gazdasági hatalma sem boldogul a problémával. Kennedy szerint „a fejlett migrációkontroll... valószínűtlen, hogy sikeres lenne a globális demográfiai ellentétek korában”. Bár volt egy időszak, amikor a meglévő technológiai és társadalomtechnikai megoldások lehetővé tették a nemzetállamok számára a területeik (és ennek megfelelően határaik) hatékony ellenőrzését, ennek a népességnövekedés várhatóan előbb-utóbb véget fog vetni.
Eközben a korábbiakkal ellentétben már nem a fejlett, hanem a kevésbé fejlett területek népessége növekszik rohamosa, és ezért érdemes azon, hogy egy, a nyugaton megszokottakhoz képest túlnépesedett világban az államhatalom képes lesz-e a mostanihoz hasonlóan hatékony ellenőrzést gyakorolni területei felett, illetve ha nem (és ha ez a jelenlegi nemzetállam végét fogja jelenteni), akkor a jövőben milyen új megoldások bukkanhatnak fel. Kissé leegyszerűsítve ugyanis azt mondhatjuk, hogy a jelenlegiek nem bármilyen körülmények között működőképesek, és a növekvő populációval szemben feltehetően nem lesznek hatékonyak.
Ráadásul, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, eközben a másik, fentebb már említett „sikerességi” mutató, az urbanizáció is egyre inkább nem a fejlett, hanem a fejlődő országokra jellemző, és a 21. század első felében a legnagyobb megapoliszok Mexico City, Sao Paulo, Calcutta, Bombay és Sanghai lesznek – nem pedig London, Párizs vagy New York. Azaz: a városiasodás eddig azért volt fontos indikátor, mert egyben az iparosodás (és jólét) mértékét is mutatta. Most viszont az iparosodás (jólétnövekedés) és az urbanizáció már nem kapcsolódik össze.
Mindent egybevetve tehát az mondható, hogy nagyjából a Felvilágosodással és a nyugati értelemben vett technika (illetve a tudomány) felemelkedésével párhuzamosan elkezdtük a jólét növekedését mintegy szükségszerűnek tekinteni. Az ipari forradalom alatt és után ez indokoltnak is tűnhetett.
Most viszont két problémával kell szembenéznünk.
Egyfelől Kennedy egyenesen azt kérdezi, hogy „vajon a 'nyugati értékek'... megőrzik-e a fontosságukat egy olyan világban, amelynek túlnépesedett társadalmai nem tapasztalták meg a Felvilágosodás racionális tudományosságát és liberális alapelveit?”
Másfelől mi van akkor, ha a „pozitív” fejlődési modell, illetve a malthusi plafonon alapuló modell helyett most egy olyan következik, ahol a folyamatosan növekvő népesség nem azt eredményezi, hogy végül majd többen élnek vagy jobban, vagy pedig legalább ugyanolyan életszínvonalon, mint addig, hanem azt, hogy az időben előre haladva egyre többen leszünk ugyan, de egyre rosszabbul élünk? Vagyis ahol az esetleges további tudományos/technikai áttörések is csupán ennyire elegendőek, mert a populációnövekedés mintegy maguk alá temeti a hatásaikat?
A „jólét” a neolitikus forradalmaktól kezdve egészen a 18. századig lényegében stagnált, és nem tudjuk, hogy Aquinói Szent Tamás idején jobbak voltak a körülmények, mint Nagy Sándor korában, az ipari forradalom óta folyamatosan javuló életszínvonal pedig talán egy nagyon is jól behatárolható korszak jellegzetessége volt. Nem pedig valamiféle általános törvényé.