Térsovinizmus helyett majdnem örökkévaló civilizációk

Jelenleg – mondhatni – térsovoniszták vagyunk, pedig elképzelhetőek más megoldások is.
Az 1960-as években Nyikolaj Kardasov szovjet csillagász bevezette az ún. Kardasov-skálát, amely a civilizációkat az alapján sorolja be, hogy mennyi energiát képesek felhasználni, és eközben mekkora a térbeli kiterjedésük (a Kardasov I. egy egész bolygó, a II. egy egész naprendszer energiájával gazdálkodik, és így tovább). De – mondhatnánk – legalább ugyanilyen használható lenne egy olyan tipológia is, amely azon alapul, hogy az adott civilizáció mekkora távolságokon belül van tisztában a különböző, ható és jelen lévő erőkkel. Sir Martin Rees brit királyi csillagász egy alkalommal azt kérdezte, hogy mint ahogy egy, a galaxisok közötti térben lebegő laboratóriumban nem tudnánk kimutatni a gravitációt, nem lehetséges-e, hogy léteznek olyan erők/fizikai jelenségek is, melyek észleléséhez a Föld (vagy akár a Naprendszer is) túlságosan kicsi? És erre persze az a válasz, hogy de igen.

Az ún. Pioneer-anomália többek között azért lett volna olyan izgalmas, mert esetleg módot adhatott volna egy, a földi léptékek mellett érzékelhetetlen erő létének kimutatására. De a lehetőség, hogy ilyesmire bukkanjunk, azért továbbra is fennáll (és még az is lehet, hogy nem is egy ilyen van). Ugyanekkor már nem gondoljuk úgy, hogy a fejlődés szükségképpen jár együtt energiafogyasztásának növekedésével (viszont nagyon is ismerjük a túlzott energiafogyasztás hátulütőit), tehát a Kardasov-skála nem tűnik igazán jó választásnak. Amellett viszont érvelhetünk, hogy egy civilizáció nem lehet igazán hosszú életű, ha nem ismeri kellő mélységben a fizikai törvényeket. Azaz: az ilyen jellegű tudás jobb mérőszám lehet az energiafogyasztásnál.
De más is szóba jöhet.
Már csak azért is, mert – az óriási távolságok miatt – egy egész tejútrendszert uraló Kardasov-III. civilizáció (hacsak fel nem találunk valamiféle, egyelőre nem létező Warp-hajtóművet) sosem fog létrejönni, ám elvileg fennmaradhat nem csupán néhány ezer, hanem akár millió, sőt, milliárd évekig is. Meg persze annál sokkal-sokkal tovább – és a hosszú távú fennmaradás mind az energiafogyasztásnál, mind a természettörvények ismereténél jobb indikátora a társadalom „fejlettségének” és működőképességének.
bevethetünk tehát egy olyan skálát, ahol az
I. szintű civilizáció ezer éves nagyságrendben marad fent (miként a jelenlegi földi civilizációk is);
II. szint: százezer év (amely minden bizonnyal minőségileg más lenne, mint egy mostani vagy akár egy 10 ezer évig létező, amit még tudunk viszonyítani az általunk ismert példákhoz)
III. szint: 1 millió éves élettartam (ennyi idővel ezelőtt még nem voltunk mai értelemben vett emberek, és ennél a léptéknél a homo sapiens mint biológiai faj már nem maradna változatlan)
IV. szint: 1 milliárd év: nagyságrendileg ilyen hosszú ideig létezhetünk, mielőtt a Nap felmelegedése miatt lakhatatlanná válna a Föld. Egy civilizáció akkor érné el ezt a szintet, ha „folyamatos” lenne abban az értelemben, hogy képes ilyen hosszú időn át fennmaradni még akkor is, ha ez már geológiai korszakokat átívelő időtartam, ahol az alapítók és a kései leszármazottak között nagyobb lehet a biológiai távolság, mint egy trilobita és egy mai ember között.
És aztán jöhetnének az igazán kozmikus szintek. A Fred Adams- Greg Laughin szerző páros The Five Ages of the Universe című könyvében az olvasható, hogy „világmindenségünk jelenleg alig 10 milliárd éves, ami 10 a 10-en évet jelent vagy éta=10-et. Amikor az univerzum 100 milliárd éves lesz, akkor beszélhetünk majd éta=11 kozmológiai dekádról”.
V. Ennek megfelelően a „csillagkorszak” éta 14-ig tart, és persze ez lenne az V. szint még akkor is, ha igencsak nehéz elképzelni egy olyan civilizációt, amely trillió és trillió évekig fennmaradna.
VI. éta=39-ig tart, és ekkor már „az univerzum teljesen máshogy néz ki, mint most. A csillagokból nem származik látható sugárzás; nem ragyognak az éjszakai égen, nem melegítik a bolygókat, és nem vonnak halvány glóriát a galaxisok köré. Az univerzum hidegebb, sötétebb és diffúzabb, mint ma.”
VII. Majd pedig a fekete lyukak által meghatározott univerzum korszaka következik éta=100-ig – ekkor rajtuk kívül már nem létezik majd más csillag, és a Hawking-sugárzás hatására lassanként ezek is elpárolognak.
VIII. „Mire száz kozmológiai dekád eltelik – mondja Adams és Laughin –, addigra a protonok régen elbomlottak és nincsenek már fekete lyukak sem. Ezen folyamatok visszamaradt hulladékai léteznek csupán… nem léteznek olyan csillagszerű objektumok, melyek energiaforrásként szolgálhatnának. Ebben a hideg és távoli jövőben az univerzum egyre kevesebb esemény színhelye lesz”, és legalábbis nehezen hihető, hogy még ekkor is lenne valamiféle „folyamatos” civilizáció – de legalább a gondolattal azért eljátszhatunk.
De persze egyáltalán nem biztos, hogy „azok” mi leszünk. Sőt, én inkább azt tartom valószínűnek, hogy nem.